Kertjeinkben jár az ősz...

Őszi versek

 Csanádi Imre: Levélsöprő

Köd szitál,
hull a dér,
lepörög a
falevél:
földre szökik, szemétnek,
aki éri, ráléphet, -
sziszegő szél
söpri-hajtja,
hullongó hó
betakarja.

Hárs László: Levél az erdőből

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,
Üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."

Jung Károly: Szunnyadó mező

Szélirányba bólogat
A kukoricaszár,
Esőverte dűlőúton
Már senki se jár.

Ördögcérna bokorban
Fácántyúk lapul,
Messze nyúló barázdából
Iramlik a nyúl.

Hétmérföldes léptekkel
Közeleg a tél,
Égbe nyúló villanydróton
Muzsikál a szél.

Kányádi Sándor: Jön az ősz

Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-meg-áll, lombot ráz.
Lombot ráz,
diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
s harapja, kurtítja,
a hosszú napokat.

Kiss Benedek: Szüret

Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.

Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.

Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.

Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

November.....

November

Az emlékezés, a halottak, a könyvek hónapja.

A halottak napja határkő a meghaltak lelkeinek.

Még nincs vége az évnek, hisz az őszi mezőkön élik életüket az állatok, még virítanak itt-ott az őszi virágok. Lélegzik a Föld, a nyirkos erdőkben még gomba szedhető. Eleven az élet. Hirtelen száll le az alkony, korán fényt gyújtunk. Csend borul a világra, vége a hosszabb nappaloknak. Sötét az ősz. Parázslanak még az ősz utolsó színei. A csipkebogyók bíbora dércsípte színeivel, a különböző színű bogyók, a gesztenyefalombok és maga a gesztenye kirepedve, - a fenyők sárgája, vagy a fűzek sárgás levélkéi, de leginkább az otthonokból, az ablakok mögül áradó meleg, a fény.

Nyugovóra tér a természet. Úgy tesz, mint az ember – húzza, halassza az időt és mielőtt pihenőre tér, emlékezik és reménykedik, az eljövendőt tervezi, építi fel.

Rövidülnek a napok, megtérünk a természettel együtt a jövő tavasz elé. Álmaink is finomabban, ráérősebben simogatnak, meghittebbek. Új erőt önt belénk, gyengéden öleli a betegeket. Minden állat megtalálja meleg vackát a tél elől.

Fagyosak a vágyak, s a hajnalok

borongós, fáradt a horizont

dér ül a fákon, a bokrokon

szívemben sajog a fájdalom

lekopott színek, kopár ágak

hideg van fázom, s te oly távol vagy

csípős, szemerkélő őszi eső

szomorú, szürke a világ

síró szél vágja arcunkba

a bánat zokogó jajszavát.

nem látni rég a napot,

az azúrkék ég szürkére vált

ázott lombsátor, - az avarban

levelek a földhöz lapulnak

cudar szél vacogtat

november ködbeveszve kopogtat

Tudod arra gondoltam,

a november újra csak megérkezett,

kéretlenül, mint maga az öregség,

a korát le se tagadhatná ez az év,

feltűnő messziről,

kabátot vesz az ember,

az állat bundát növeszt,

a fák mezítelenre vetkőznek,

ha pizsamátlan is,

megkezdték téli álmukat,

ők így alszanak,

novemberről nem sok jó mondható,

még friss az elválás fájdalma,

nemrég még meleg karjaival

ölelt a hűtlen nyár,

hogy itt járt,

arra ma már egy üde,

zöld levél sem emlékeztet,

azt is lehetne mondani,

nem jó benne semmi,

de ha a nappalok csillaga

mégis meggondolja magát,

és percekre felhőtlen ragyog,

az ember, a magába burkolózott,

önkéntelen elmosolyodik ,

ami természetes volt nemrég,

mikor még dézsából öntötték,

most hidegen is a lelket simogatja,

egy bátor,

egy itt felejtkezett szál virág,

a lélekben

felveszi a versenyt a virágzó mezővel,

szomorú hónap a november,

de szomorúságában is megmosolyogtat sokszor,

besegít a tudat is,

csak rajta kell túl lenni,

a december csupa ünnep,

ahogy jött, úgy elszáll,

azután már csak január és a február,

újra itt a gyönyörűséges,

boldogságot hozó tavaszi napsugár.

Párába merült fa a csendes völgyben,
lassan hint a földre selymes takarót,
bodor szél keringeti körbe-körbe,
köd partjain ringat sápadt fény-hajót.

Hűvös csókja borongós ősz-temető,
álmodó magokat perget szét a fagy,
elment már a nyár, a hűtlen szerető,
hideg eső veti puha ágyukat.

Nem húz fecske-kondenzcsíkot az égre,
megroskad a fű hideg lába alatt,
visszanéz a dérrel fújt hamvas képre,
felhőkből bont csipkés, fehér szárnyakat.

A költészet napja

Ebben a tanévben engem ért a megtiszteltetés, hogy a költészet napja alkalmából irodalmi összeállítást készítsek. Kányádi Sándor verseit választottam, aki idén tölti be a 81. életévét, és igen népszerű a gyerekek körében. Az ő verseit mondták el az alsó tagozatos tanulók 1. osztálytól kezdődően 4. osztályosig, témája az évszakok váltakozása volt, Kaláka együttes által megzenésített Kányádi versbetétekkel-dalokkal.