November
Az emlékezés, a halottak, a könyvek hónapja.
A halottak napja határkő a meghaltak lelkeinek.
Még nincs vége az évnek, hisz az őszi mezőkön élik életüket az állatok, még virítanak itt-ott az őszi virágok. Lélegzik a Föld, a nyirkos erdőkben még gomba szedhető. Eleven az élet. Hirtelen száll le az alkony, korán fényt gyújtunk. Csend borul a világra, vége a hosszabb nappaloknak. Sötét az ősz. Parázslanak még az ősz utolsó színei. A csipkebogyók bíbora dércsípte színeivel, a különböző színű bogyók, a gesztenyefalombok és maga a gesztenye kirepedve, - a fenyők sárgája, vagy a fűzek sárgás levélkéi, de leginkább az otthonokból, az ablakok mögül áradó meleg, a fény.
Nyugovóra tér a természet. Úgy tesz, mint az ember – húzza, halassza az időt és mielőtt pihenőre tér, emlékezik és reménykedik, az eljövendőt tervezi, építi fel.
Rövidülnek a napok, megtérünk a természettel együtt a jövő tavasz elé. Álmaink is finomabban, ráérősebben simogatnak, meghittebbek. Új erőt önt belénk, gyengéden öleli a betegeket. Minden állat megtalálja meleg vackát a tél elől.
Fagyosak a vágyak, s a hajnalok
borongós, fáradt a horizont
dér ül a fákon, a bokrokon
szívemben sajog a fájdalom
lekopott színek, kopár ágak
hideg van fázom, s te oly távol vagy
csípős, szemerkélő őszi eső
szomorú, szürke a világ
síró szél vágja arcunkba
a bánat zokogó jajszavát.
nem látni rég a napot,
az azúrkék ég szürkére vált
ázott lombsátor, - az avarban
levelek a földhöz lapulnak
cudar szél vacogtat
november ködbeveszve kopogtat
Tudod arra gondoltam,
a november újra csak megérkezett,
kéretlenül, mint maga az öregség,
a korát le se tagadhatná ez az év,
feltűnő messziről,
kabátot vesz az ember,
az állat bundát növeszt,
a fák mezítelenre vetkőznek,
ha pizsamátlan is,
megkezdték téli álmukat,
ők így alszanak,
novemberről nem sok jó mondható,
még friss az elválás fájdalma,
nemrég még meleg karjaival
ölelt a hűtlen nyár,
hogy itt járt,
arra ma már egy üde,
zöld levél sem emlékeztet,
azt is lehetne mondani,
nem jó benne semmi,
de ha a nappalok csillaga
mégis meggondolja magát,
és percekre felhőtlen ragyog,
az ember, a magába burkolózott,
önkéntelen elmosolyodik ,
ami természetes volt nemrég,
mikor még dézsából öntötték,
most hidegen is a lelket simogatja,
egy bátor,
egy itt felejtkezett szál virág,
a lélekben
felveszi a versenyt a virágzó mezővel,
szomorú hónap a november,
de szomorúságában is megmosolyogtat sokszor,
besegít a tudat is,
csak rajta kell túl lenni,
a december csupa ünnep,
ahogy jött, úgy elszáll,
azután már csak január és a február,
újra itt a gyönyörűséges,
boldogságot hozó tavaszi napsugár.
Párába merült fa a csendes völgyben,
lassan hint a földre selymes takarót,
bodor szél keringeti körbe-körbe,
köd partjain ringat sápadt fény-hajót.
Hűvös csókja borongós ősz-temető,
álmodó magokat perget szét a fagy,
elment már a nyár, a hűtlen szerető,
hideg eső veti puha ágyukat.
Nem húz fecske-kondenzcsíkot az égre,
megroskad a fű hideg lába alatt,
visszanéz a dérrel fújt hamvas képre,
felhőkből bont csipkés, fehér szárnyakat.
