Őszi versek
Köd szitál,
hull a dér,
lepörög a
falevél:
földre szökik, szemétnek,
aki éri, ráléphet, -
sziszegő szél
söpri-hajtja,
hullongó hó
betakarja.
Hárs László: Levél az erdőből
Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.
Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.
A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,
nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.
Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.
Minden lakó elrejtezett,
Üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."
Jung Károly: Szunnyadó mező
Szélirányba bólogat
A kukoricaszár,
Esőverte dűlőúton
Már senki se jár.
Ördögcérna bokorban
Fácántyúk lapul,
Messze nyúló barázdából
Iramlik a nyúl.
Hétmérföldes léptekkel
Közeleg a tél,
Égbe nyúló villanydróton
Muzsikál a szél.
Kányádi Sándor: Jön az ősz
Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-meg-áll, lombot ráz.
Lombot ráz,
diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
s harapja, kurtítja,
a hosszú napokat.
Kiss Benedek: Szüret
Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.
Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.
Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.
Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.
Nagy László: Dióverés
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.
Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.
Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.
Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.
