November.....

November

Az emlékezés, a halottak, a könyvek hónapja.

A halottak napja határkő a meghaltak lelkeinek.

Még nincs vége az évnek, hisz az őszi mezőkön élik életüket az állatok, még virítanak itt-ott az őszi virágok. Lélegzik a Föld, a nyirkos erdőkben még gomba szedhető. Eleven az élet. Hirtelen száll le az alkony, korán fényt gyújtunk. Csend borul a világra, vége a hosszabb nappaloknak. Sötét az ősz. Parázslanak még az ősz utolsó színei. A csipkebogyók bíbora dércsípte színeivel, a különböző színű bogyók, a gesztenyefalombok és maga a gesztenye kirepedve, - a fenyők sárgája, vagy a fűzek sárgás levélkéi, de leginkább az otthonokból, az ablakok mögül áradó meleg, a fény.

Nyugovóra tér a természet. Úgy tesz, mint az ember – húzza, halassza az időt és mielőtt pihenőre tér, emlékezik és reménykedik, az eljövendőt tervezi, építi fel.

Rövidülnek a napok, megtérünk a természettel együtt a jövő tavasz elé. Álmaink is finomabban, ráérősebben simogatnak, meghittebbek. Új erőt önt belénk, gyengéden öleli a betegeket. Minden állat megtalálja meleg vackát a tél elől.

Fagyosak a vágyak, s a hajnalok

borongós, fáradt a horizont

dér ül a fákon, a bokrokon

szívemben sajog a fájdalom

lekopott színek, kopár ágak

hideg van fázom, s te oly távol vagy

csípős, szemerkélő őszi eső

szomorú, szürke a világ

síró szél vágja arcunkba

a bánat zokogó jajszavát.

nem látni rég a napot,

az azúrkék ég szürkére vált

ázott lombsátor, - az avarban

levelek a földhöz lapulnak

cudar szél vacogtat

november ködbeveszve kopogtat

Tudod arra gondoltam,

a november újra csak megérkezett,

kéretlenül, mint maga az öregség,

a korát le se tagadhatná ez az év,

feltűnő messziről,

kabátot vesz az ember,

az állat bundát növeszt,

a fák mezítelenre vetkőznek,

ha pizsamátlan is,

megkezdték téli álmukat,

ők így alszanak,

novemberről nem sok jó mondható,

még friss az elválás fájdalma,

nemrég még meleg karjaival

ölelt a hűtlen nyár,

hogy itt járt,

arra ma már egy üde,

zöld levél sem emlékeztet,

azt is lehetne mondani,

nem jó benne semmi,

de ha a nappalok csillaga

mégis meggondolja magát,

és percekre felhőtlen ragyog,

az ember, a magába burkolózott,

önkéntelen elmosolyodik ,

ami természetes volt nemrég,

mikor még dézsából öntötték,

most hidegen is a lelket simogatja,

egy bátor,

egy itt felejtkezett szál virág,

a lélekben

felveszi a versenyt a virágzó mezővel,

szomorú hónap a november,

de szomorúságában is megmosolyogtat sokszor,

besegít a tudat is,

csak rajta kell túl lenni,

a december csupa ünnep,

ahogy jött, úgy elszáll,

azután már csak január és a február,

újra itt a gyönyörűséges,

boldogságot hozó tavaszi napsugár.

Párába merült fa a csendes völgyben,
lassan hint a földre selymes takarót,
bodor szél keringeti körbe-körbe,
köd partjain ringat sápadt fény-hajót.

Hűvös csókja borongós ősz-temető,
álmodó magokat perget szét a fagy,
elment már a nyár, a hűtlen szerető,
hideg eső veti puha ágyukat.

Nem húz fecske-kondenzcsíkot az égre,
megroskad a fű hideg lába alatt,
visszanéz a dérrel fújt hamvas képre,
felhőkből bont csipkés, fehér szárnyakat.